– A szülés mindig misztikusnak, tabutémának számított, de talán soha annyira, mint az utóbbi években, amikor mintha két párt állna egymással szemben: az egyik a nagyon természetes, minden beavatkozástól mentes, míg a másik a túlmedikalizált szülést hirdeti. Az igazság nyilván valahol középen van, de hogyan tudunk eljutni oda?

– Én immár negyedszázada ezen a bizonyos középúton haladok. A kérdésében azonban már éreztem egy kis minősítést is az orvosok irányában azzal a szóval: túlmedikalizált. Az orvosok szerint ez az etalon, amit tanulmányaik során elsajátítottak, és a különböző klinikákon végzett gyakorlati munka során tapasztalatként megszereztek. Az asszonyok ezt másként látják. A két tábor valószínűleg mindig is létezett, amióta az orvosok, a szakegészségügy belépett ebbe a misztikus, csodás folyamatba, ami a születés. Hiszen ez több egyszerű biológiai eseménynél, az orvosok mégis kontroll alatt akarják tartani. Bizonyos évszázadokban az asszonyok csak akkor hívtak orvost – ha egyáltalán volt erre lehetőségük vagy pénzük –, amikor már fenyegetett a katasztrófa. A társadalmi viszonyok fejlődésével az orvostudomány is haladt, megjelentek a szakorvosok, létrejöttek a kórházak. A tapasztalatot pedig azok az orvosok adták át, akik olyan esetekben kellett hogy beavatkozzanak, amelyeket hagyományos természeti módszerekkel a bábák már nem tudtak megoldani. Mindannyiunknak lehetnek olyan irodalmi emlékei, amelyben elhangzik a mondat: Uram, döntse el, a gyereket vagy az asszonyt mentsük… Ez valós helyzet volt, és biza jó néhányszor az asszonyt választották, de az is előfordul, hogy az anya inkább feláldozta az életét, hogy a gyermek megmaradjon.

– A 20. századra, főleg Semmelweis munkássága nyomán még inkább megerősödött a bizonyítékokon alapuló orvosi védelmi rendszer. Az orvosok egyre inkább meggyőződhettek arról, hogy beavatkozásokkal életeket menthetnek, kézmosással meg lehet előzni különféle veszélyes fertőzéseket. Ezek az eredmények pedig még jobbak lehetnek, ha már a terhességre is figyelnek. Természetesen a társadalom mindig eredményorientált: mindenki szép, egészséges gyermeket és anyát szeretne látni.

– Negyvennegyedik éve vagyok a pályán. Amikor kezdtem, harminc ezrelék volt a magzati veszteség, tehát ezer gyerekből harminc meghalt. Most tíz ezrelék. Tehát még mindig veszítünk el gyerekeket, és a svéd adatokhoz képest még mindig a kétszeresét. Ezek komoly ütőkártyák, hiszen a 21. századra még inkább értékké vált a gyerek – azzal a régi felfogással ellentétben, hogy az Isten adta, az Isten elvette, majd születik másik. Egyre idősebb korban szülnek a nők, ez orvosi szempontból nyílt kockázatnövekedést jelent, aminek következtében még inkább figyelni kell rájuk, és erősíteni bennük a kockázati tényezőket. A másik, inkább asszonyi tábor szerint azonban a szülés természetes folyamat, családi esemény, tele szépséggel, nehézséggel, munkával. A két csoport elbeszél egymás mellett. Az orvosok tanulmányaik során eljutottak egy bizonyos korrekt, céltudatos, eredményorientált tudáshoz, az asszonyok pedig ezt túlmedikalizáltnak gondolják. Én velük értek egyet.

– Nem lehet, hogy ezek az ellentétek csak szítják egymásban a feszültséget?

– Attól függ, milyen kommunikációs technikát alkalmazunk. Én nagyjából 25 éve foglalkozom ezzel az alternatív irányzattal, tehát mindennel és mindennek az ellenkezőjével is találkoztam már. Amikor Frederick Léboyer annak idején megírta azErőszakmentes szülés című könyvét, azt hálistennek magyarul Gyöngéd születés címmel adták ki, de még így is iszonyatos hullámokat kavart. Ez ugyanis már önmagában indirekt szuggesztió. Azt sugallja: az általam most felkínált irányzat gyöngéd, ami viszont eddig volt, az gyötrelmes, szörnyű. Ez volt az első kis kavics, ami elindította azt a hullámot, és fodrozódott a csatározás. Maradjunk csak a francia példánál: Léboyer, de a császármetszésről vallott meghökkentő nézeteiről elhíresült Michel Odent is kénytelen volt elmenekülni a nagyon fejlett, demokratikus és liberális Franciaországból Londonba, mivel a francia orvosoktól nem volt maradásuk. Nekem volt szerencsém mindkét élő klasszikussal találkozni, magam is ezt az irányzatot követem. Leboyer könyvét pszichoterápiás képzésem során még szamizdatban kaptam meg egy kolléganőmtől.

Az orvosképzés sajnos egyáltalán nem foglalkozik a szülés pszichológiai részével. Magyarországon már jónéhány egyetemen – a szegedi, a pécsi és a debreceni intézményekre gondolok, a budapesti egyetemekre ugyanis még nem engedtek be a kollégák – beszélhettem ezekről a dolgokról, de engem már koromnál fogva is egyfajta gunyoros jóindulattal kezelnek. Az egyetemek professzorai mind fiatalabbak nálam, így most kicsit könnyebben beengednek, de amíg idősebb vagy velem egykorú professzorok álltak az intézmények élén, addig nem volt módom az egyetemistákkal gyöngéd szülésről beszélgetni. A professzorok úgy érzik, hogy azt a bizonyos nagyon komoly, szinte templom rendet én a magam szemléletmódjával megbontom, minek következtében a ferde szemmel nézett irányzat képviselői, a pelenkalobogtató, hordozókendős, állandóan szoptató anyák beférkőznek az egyetem falai közé. Emiatt iszonyatosan nagy az ellenállás. Magyarországon is megtörtént az, ami Párizsban: Geréb Ágnes későn jött rá, hogy ha hergeli az egyébként egymással nagyon komoly vitákat vívó orvoscsoportokat, akkor az ellenállás összefogást eredményez. Ennek következtében a magyar orvosi és szülésztársadalom megállapodott abban, hogy ez ingoványos talaj, veszélyes üzem, és ellenállást fejtett ki. Hogy mit lehet tenni? Azokon a helyeken, ahol szülés zajlik, keresni kell olyan belső embert, aki fogékony az alternatív irányzatok irányában. Nem ötödik hadoszlopként kell támadni, hanem ismereteket, tapasztalatokat átadni, hiszen ez nem agresszív, felforgató irányzat, hanem az a vágy, amit sok ezer pozitív leírás alapján az asszonyok szeretnének megtapasztalni.

– Nem kellene ugyanennek visszafelé is működnie? Megértetni az asszonyokkal, hogy az orvos őérte és a gyermekéért van, és nem a statisztikákat akarja gyarapítani….

– Ez nagyon fontos. Ha nagyon leegyszerűsítjük a dolgot, a pszichológiai egyensúlyt tekintve az a lényeg: engedjük meg, hogy az orvos is jól érezze magát. Tehát ne kelljen ügyelnie a törvényre (hogy most épp mit szeg meg), és azzal se kelljen foglalkoznia, hogy ha enged abból, amit jónak gondol, akkor azzal egyrészt elárulja a szakmai presztízsét, másrészt átadja az irányítást a szülő nőnek, tehát kialakul az a helyzet, hogy az orvos a felelős, de nem tudja kontrollálni. A képzés ugyanis a kontrollon alapul. Nem véletlen, hogy az alternatív rendszerbe a szüléskísérés kifejezés épült be, szegény Geréb Ágnest ezért is legalább tíz évig elmarasztalták, mert ugyan mi az, hogy kísérés?! A szülést vezetni kell! És mit jelent vezetni? Azt, hogy én, az orvos vagyok a fontos, a tudásomnál, a gyakorlatomnál, a hatalmamnál és a jogi felhatalmazottságomnál fogva. Magyarországon a törvény kimondja: a szülésnél zajló eseményekért egy személyben az orvos a felelős. Erre is kell tehát gondolni, hiszen az az orvos, aki nem érzi a kölcsönös bizalmon alapuló egyensúlyt, óhatatlanul nem teszi bele a folyamatba az egész személyiségét, és mindig az a fajta tudás fogja vezetni, ami azt sugallja számára, hogy az ő dolga felismerni a veszélyt. Mert őt erre képezték ki: vedd észre – pl. hogy nem halad a szülés, elakadt, a baba szívműködése nem jó –, és avatkozz be. És itt jön a gyakorlat meg a művészet közötti különbség: a művészet az, hogy tudom, hol van az a pont, amikor be kell avatkoznom.

Aggasztóan megnövekedett az anya által kért császármetszések aránya. Én ezzel pszichológiailag nem értek egyet. A pszichoterápiás képzésem során először hipnózist tanultam. Elterjedt rólam, hogy hipnózisban vezetek szülést – holott ilyet sose tettem, a „vezetés” kifejezést pedig negyedszázada nem is használom. Gyakran hívtak fel asszonyok pszichológusi ajánlásra azzal, hogy szeretnének velem szülni, mert hallották, hogy hipnózisban vezetek szülést. A személyes beszélgetés során aztán kiderül, hogy az ilyen kismama egyszerűen nem tudja elfogadni a kemény munkával járó helyzeteket. Terapeutaként szemlélve szinte azonnal kitűnik, hogy valahol elakadt a pszichoszexuális fejlődése. Ez az a folyamat, amelynek során a kislányból nagylány, aztán felnőtt nő, majd asszony és anya lesz. Az anyaság állapota a zenit, ez sokáig eltart, innen pedig egyenletesen belekerül a nagyszülő korba, ahol a naplementében továbbra is tart az a bizonyos „értelme volt az életemnek” érzés. Ha azonban valakinél ez a bizonyos fejlődés nem ment végig, akkor a második-harmadik hónapban lezajlik a spontán vetélés, és sorozatvetélőként kerül terápiára. Fel kell növelni benne a nőt, éretté kell tenni, hogy felismerje, ha még nem tudott leválni a szüleiről, nem hozott egy önálló döntést. Ha valaki kijelenti, hogy mit szeretne, az egyértelműen azt jelzi, hogy valamit nem tud elfogadni. De ez nem azt jelenti, hogy nem akarja. Az csak a racionális orvosfejben fordul meg, hogy a nő fél a fájdalomtól, mert elsődlegesen az asszony is ezt fogja mondani. Ilyenkor abban kell neki segíteni, hogy felismerje és elfogadja az anyaság egyensúlyát, amely ugyan sokféle teherrel jár, viszont értelmet ad az életnek. A kért császár tulajdonképpen hárítás, amely pszichoterápiás segítséget igényel. Az általam vezetett Mona Lisa csoport többek között ezzel is foglalkozik, abból kiindulva, mit is jelent nőnek lenni. Ez holisztikus személet, amitől általában minden nőgyógyásznak feláll a szőr a hátán, mert attól tartanak, hogy ez megint a csodálatos orvosi dolgokba való belekontárkodás.

– De sajnos nem minden nőgyógyász pszichoterapeuta…

– Nem is kell, hogy az legyen. Arra viszont igenis szükség van, hogy a képzésbe bekerüljön a kijelentés: az asszony nem pusztán a köldök és a térd közötti műveleti terület! Az általam képviselt irányzat kétcsatornás olyan értelemben, hogy a szülészeten belül mind a két módozatot illik ismerni és gyakorolni is. Az asszonyoknak arra van szükségük, hogy kísérjük őket, és észrevegyük az igényeiket, mindig megadva nekik a választás lehetőségét: ehhez nem kell pszichoterápiás szakvizsga. Ezt azonban képtelenség úgy művelni, hogy az adott orvos közben terhességmegszakítást, nőgyógyászati műtétet végez, rendel, ügyel, berohan a műtőbe, másik szüléshez siet: ezt így nem lehet.

A Szent Imre Kórházban 1996-ban rendeztük be az első IKEA-szobát. A mintát Bécsben láttam először 1991-ben. Én 1998-ban teljesen felhagytam a nőgyógyászati műtéti tevékenységgel, másként ez nem működött volna. Az nem szülészkedés, hogy odahívnak a kitolási szakaszban, amikor már látszik a baba feje. Miért menjek én oda, ha nincs rám szükség? A képzés kimondja, hogy az orvosra szükség van, és ha az orvos ott van, akkor ő be is avatkozik, hiszen ha már odahívják, az a legkevesebb, hogy megdolgozik a pénzéért. Eleinte én is ezt tettem. Viszont az alternatív rendszerben szerzett tapasztalat azt mutatja: ha hívnak a szüléshez, akkor rám emberként van szüksége annak az asszonynak. Sugallhatom számára az apafigurát, a segítőt, a biztonságot adót, aki ott ül, nem tesz semmit, csak jelen van. Elsődlegesen nem a szaktudásomért hívnak oda, hanem azért, hogy ott legyek. Ez pedig időigényes.

De ez az plusz, ami miatt én most itt vagyok, Kolozsváron, és járom a világot, elmegyek, ahová csak hívnak, hogy elmondhassam: annyi sok örömöt, mennyi pozitív töltést kap az ember ilyenkor, az együttes munkában, amelynek igen ritkán van csak orvosi része. Előbb-utóbb nem lesz arra szükség, hogy a magamfajta szakorvosok jelen legyenek egy szülésnél, de az átmeneti időszakban, amíg különböző törvények előírják, és mindenféle protokollokat kell betartani, az a jó kompromisszum, ami most a magyar otthonszülési törvénybe be is került: hogy legalább két szakember legyen jelen, és ebből az egyik lehet orvos is. Én hiszek abban, hogy át kell adni a helyet a bábáknak, a jól képzett szülésznőknek, akik pontosan tudják azt a határt, amelyen belül biztonságos a szülés. Persze, erre egy szülész-nőgyógyász azt mondaná: olyan szülés nincs, aminek pontosan lehet látni a végét. Valóban nincs, de a bábák tudni fogják, mikor kell orvosnak átadni a pácienst. Bécsben a kolléganőt, aki otthonszüléseket kísért, hogy mit tesz akkor, ha…. és felsoroltam néhány lehetséges komplikációt. Ő azt felelte: azonnal hívom a mentőt, és bemegyünk a kórházba. Mert ő pontosan tudja, melyik az a helyzet, amit nem szabad otthon kockáztatni, ezért olyan kórházzal kötött szerződést, ahová beviheti, és tovább kísérheti az asszonyt, de már ottani orvosi felügyelettel. A cél nálunk is ez lenne.

– Magyarországon már történtek lépések ebben az irányban….

– Igen, amennyiben 2011-ben meghozták az otthonszülésről szóló törvényt. Ennek értelmében két, minden szükséges végzettséggel rendelkező szülésznő vállalhat otthonszülést. Létezik viszont egy joghézag, mert ugyanilyen feltételekkel kórházban dolgozó szülésznő nem vállalhat kórházi otthonszülést. Így marad a kétféle megközelítés: az otthonszülés egy külön dolog, míg a kórházi szülésre még mindig az a protokoll érvényes, amelynek értelmében szükséges az orvosi jelenlét.

– Hogyan kell elképzelni ezt a bizonyos IKEA-szobát, és mi történhet ott?

– Ez a kórházunk egyik szülőszobája. Olyan, mint egy apartman, benne egy nagy franciaággyal, és minden színes. Van benne szülőszék, matrac, labda, kád, babzsák, minden, ami egy alternatív szülőszobához kell. Minden a kényelmet szolgálja, hogy az asszonyok otthon érezzék magukat. Ezt a szójátékot – otthonszülés a kórházban – még 1996-ban alkottam. Azt jelenti: a kettő között vagyunk, mindkét irányzatból vegyük be az irányadó elveket. Hiszen az anyáktól nem várhatjuk el, hogy szakmailag közelítsenek a szüléshez, és ugyan a képzett orvosokban is teljes mértékben emberi érzések dolgoznak a, de az intimitás nem szerepel a képzésben, sőt a három lépés távolság megtartása valószínűleg mind a mai napig előírás nőgyógyászati berkekben. A kórházi otthonszülésben az otthon jelenti az intimitást, a kórház pedig a biztonságot.

A kórházi szülészeti osztály részeként működő alternatív szobát Kölnben láttam először. Az alternatív szobában zajló szülészeti tevékenységet pedig Bécsben csodálhattam meg, egy olyan születésházban, ahol még műtő sem volt. Szükség esetén viszont az ötpercnyire lévő klinikára szállították át azt a pácienst, akinél fennállt a komplikáció veszélye. Természetes, hogy ilyenkor gondos előszűrésre van szükség. Csak annak engedélyezték a kórházi otthonszülést, akit a sokat emlegetett 1985-ös WHO-koncepció alapján természetes szülésre várományosnak ítéltek, és ezeknek csak csekély hányadát kellett végül átszállítani a klinikára. Ez az elképzelés egy kórházi születésháznak megfelelő protokollal bír. Az előszűrés azt jelenti, hogy ide csak azok kerülhetnek be, akik otthon vagy akár születésházban is világra hozhatnák gyermeküket. Ennek következtében a szobától 10 méterre lévő műtőbe a pácienseknek alig 1,2 százaléka került be. A Szent Imre Kórházban egyébként 23 százalék is a császármetszések aránya. Nem hiszem, hogy alapvető fontosságú, hogy mennyi a császármetszési arány, de valamit bizonyára jelez arról a szemléletről, miszerint inkább segítsünk az asszonyokon, legyünk túl bizonyos nehézségeken, és ne menjünk bele olyan kockázatokba, aminek esetlegesen valamiféle sérülés a vége, illetve az ezt követő bánat, szomorúság és pereskedés.

http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/89854